Rég elhalkult hangokat hallok suttogni a távolban. Elmúlt idők képei derengenek fel a szemem előtt, de mintha csak álmodtam volna őket.

Sosem leszel elég messze ahhoz, sem időben, sem térben, hogy ne emlékezzek rád, hogy ne tudjam felidézni az arcodat, a gesztusaidat. Szeretlek, mert egyszer már darabokra törtél.

Azóta a tajtékzó tenger a lelkemben elsimult, a kettétört sziklák összeforrtak. Én is újra teljes lettem. Új álmokkal, új reményekkel a szívemben hagytalak itt.

Találkoztam valakivel, akinek ugyan úgy nem kellettem, mint neked. Eldobott, amikor már bíztam benne. Kísért a múlt, újra felbukkan a felszínen, és kegyetlenül felkavarja az iszapot.

Összetörve? Nem, még nem. Csak összezavarodva.

Magammal vittem az emlékedet, próbáltam belevésni a lelkembe, vagy leírni egy papírra, hogy ne felejtsem el. Most látom, hogy nincs rá szükség.

Hiszen nem vagy egyedülálló. Ő is épp olyan, mint te voltál. Könnyűszerrel elcsavarhatná a fejem, hogy aztán hideg mosollyal az arcán összetörjön. De én már félek szerelmesnek lenni, tudod? Lehet, hogy miattad van az egész. Jó ez így, így van rendben.

Nem akarok beleszeretni senkibe, akit ismerek. Ó, nem. Én egy álomfiúra vágytam. Valakire, akinek szőke a haja, és minden nap látom, és soha, de soha nem ismerem meg.

Aki ha rám néz, akkor gyorsabban ver a szívem, és hirtelen elfelejtem, mit is akartam mondani, vagy csinálni.

Szép tervek voltak, és azt hittem, megvalósíthatom, amikor rátaláltam a fiúra. A haja szőke volt, és göndör. A szeme pedig barna.

Aztán elszállt minden egy könnyű fuvallattal: a szőke fiú meg akart ismerni.

Az álomfiú elérhető közelségbe került, a varázs pedig szertefoszlott. Széttört álmok hevernek körülöttem mindenütt.

Nem tudom, mihez kezdjek nélküled.