Csendben, alattomosan kezdett cseperegni az eső. A kert nyúlánk fáiról lassan, zizegve a földre hullottak a levelek. A levegő nyirkos volt, és a nap sem bújt elő talán egy hete a sötéten gomolygó felhők mögül. Ősz volt.

A férfi fázósan összehúzta hosszú, kopott, őzbarna kabátját. Pergamenszerű, sápadt arca viaszsárga redőkbe görbült. Fejébe kalapot húzott, mielőtt kilépett a kertbe.

Hunyorogva nézett körül, amitől újabb szarkalábak tűntek fel a szeme körül. Aztán egyik mély zsebében kezdett kotorászni, majd felbontatlan cigarettadobozt húzott elő. Jó érzés volt a kezében tartani. Biztos pontnak érezte, amibe kapaszkodhat.

Kivett egy szálat, s a dobozt újra egyik zsebébe süllyesztette, majd egy másikban merült el, hogy aztán rágyújthasson az előkerült öngyújtóval.

Lehunyta mélykék, véreres szemeit az első slukknál. Édes melegség töltötte el, és megszállta a nyugalom. Nincs is másra szükség. Hiszen itt van ez az egy szál cigaretta, és még több a zsebében. Az idő rohan, minden rohamosan változik, formálódik, még mielőtt megszokhatnánk. De ez mindig ugyanolyan.

Olyan, mint fénykorában, a barátaival, amikor titokban kisslisszoltak, és végül a vécében húzták le a csikket.

Olyan, mint amikor először volt szerelmes.

Olyan, mint amikor az esküvője estéjén csendben, egyedül elszívott egy egész dobozt.

Olyan, mint aznap este, amikor a felesége az utolsó nagy, szürke bőröndöt is bepakolta a csomagtartóba, aztán intett a férfinak, és kifejezéstelen arccal elhajtott. Ő pedig aznap este egyedül, némán üldögélt a hatalmasnak tetsző, rideg házban, és egész éjszaka a falat bámulta.

Ez mindig ugyanaz marad.

Újra kinyitotta a szemét. Íriszei kéken csillogtak. A szeme, egyedül ez maradt régi énjéből. Épp olyan mélykék, mint rég, fénykorában.

Haja megőszült, és hullani kezdett, bőre durva, és ráncos lett, körmei viaszsárgák, akárcsak a bőre, de a szeme régi, megfakult, de kedves emlékeket őrzött.

Még el sem szívta a cigarettaszálat, máris görcsös köhögés kapta el. Hirtelen csomót érzett a torkán, amitől nem kapott levegőt.

Aztán a roham elmúlt, és ő újra tüdejébe szívhatta az édes oxigént. De még mindig vágyott az utolsó pár slukkra. Az még igazán belefér.

Újra szájához emelte a papírral bevont rudacskát, és mélyet szívott belőle. Karikákat fújva szabadult meg a kellemes, émelyítő füsttől. Újra, és újra ajkához emelte.

Már az utolsó következett volna, amikor újra érezte a fojtogató gombócot a torkán. Köhögni kezdett, de az csak nem akart megszűnni. A roham egyre erőseb lett, teljesen hatalmába kerítette a férfit. Fuldokolva, ijesztő hörgések közepette rogyott térdre.

Mellkasa sajgott, mintha belülről döfne belé tőrt ezer kéz.

Meghalok – gondolta. – Ez hát a halál?

Valami meleg folyadék bukott elő cserepes ajaki közül. Szürkés árnyalatban játszó kezeit a szájához emelte.

Az ujjai vörösek lettek a vértől.

Vér volt.