A Nyár meghalt ma este.
Kidugtam az orrom az ajtón egy pillanatra, egyenesen az ismerős szélbe. Őszillata volt. Levelek zizegése, eső kopogása szaladt szét az udvaron, bebújt a járdán a repedésekbe, és kegyetlenül beférkőzött mindenki szívébe, befurakodott, és most is vészjóslóan suttogja rémisztő szavait.
Mindenki szívébe, aki csak beleszimatolt ma este a levegőbe: az idős, fehérhajú bácsiéba, aki a sarkon lakik, a labdát kitartóan rugdosó fiúkéba, akik kihasználják a vigasztalóan meleg, de egyre fogyó napokat, az utcán sétálókéba, a templomlépcsőn ücsörgőkébe.

Most is ott tanyázik még. Meséket duruzsol a fülekbe, zúzmaráról, komor, nyálkás ködről, csepergő, keserű esőről, kopott iskolapadokról. Nem mintha szükség lenne rá: mind emlékszünk még a többi őszre.
Van, aki többre, és van, aki kevesebbre, de az érzés ugyanaz marad.
Pocsolyákat kerülgetve, rózsaszínű esernyővel baktatni a csepergő esőben a zord börtönnek tetsző iskola felé, lelkünkben őrizve az elmúlt nyár emlékeit, amik talán jobban melegítenek, mint a vékony, kissé kinőtt, de mégiscsak a kedvenc őszi kabátunk.