Szikrák

Ketten állunk, szemben, a föld kerkén,

mi ketten, csak Te meg Én.

Forog a föld, és lüktet az ég,

nem érzi más, csak Te meg Én.

Színörvény ömlik az ablakon át,

Szemünk mohón tapad rá.

Sikolt a forróság, úszik a táj.

Kezem a kezeden, gyűlik a homály.

Csak Te meg Én.

Gyenge szellő támad, csupán lehelet.

Egy unatkozó fiatal gitárhúrt penget.

Rikít a kékség, azúrkék égbolt.

Te is úgy láttad? Ugye, hogy szép volt?

Vészjósló a csend, fülledt valóság.

Ez volt hát a hibánk: a mohóság.

Sötétszürke habok, és kékek, és lilák!

Borús volt az is,mikor felfedeztem minden hibád.

Egyszerre égzengés, üvölt a szél.

Egy lány szíve csalódástól ég.

Tombol a vihar, rombol, és ég.

Hamu. A szerelem poraiért.

Csend, és nyugalom. Elült a vihar.

Néhány szikra sistereg a leégett ház romjaiban.

Aztán elalszik az is... helyére új ház épül.

És a lány szíve lassan kibékül.

Új ház, újra nyár, sikoltó hőség.

És egyszerre eltűnik a sötétség.

És újra ketten állunk a földkerekén:

Csak Ő és Én.