Néztem, ahogy a koranyári langyos szél cibálja az immár lombos fák ágait. Június volt, és én utoljára ücsörögtem azon a helyen. Némán ült le mellém, talán észre sem vettem volna, ha nem ismerem. Ránéztem az arcára. Olyan volt, mint mindig: huncut mosoly, semmi komolyság. Soha sem láttam őt komolynak. Ritkán, nagyon ritkán mérgesnek, de komolynak soha. Szinte mosolygott, amikor találkozott a tekintetünk, vagy azzal az átható tekintetével nézett. Egykor megőrültem tőle. Most régi ismerősként üdvözöltem a borzongást, ami végigfutott a hátamon, amikor a keze véletlenül hozzáért a kezemhez, és régi ismerős volt az a felemelő érzés a szívemben, amit ilyenkor júliusban mindig éreztem kisiskolás koromban. De most ebbe az érzésbe vegyült egy másik. Szorongás, vagy inkább ragaszkodás. Hozzá, és a régi helyhez.
- Vége - mondta. Csak ennyit mondott, de ebben az egy szóban minden benne volt: a ragaszkodás, a félelem, a fájdalom, szeretet. Minden, amit akkor éreztem, és amit talán ő is érzett.
Magamban viaskodtam a sírással, de úgy tűnt, nem bírom visszatartani. Végül erőt vettem magamon, ahogy mindig tettem. Nem sírtam. Az gyengének mutatott volna, és én nem voltam gyenge. Csak tudtam szeretni, ez volt talán a legnagyobb hibám.
- Igen, vége - mondtam monoton hangon. Igyekeztem érzelemmentesen beszélni. Ennyi éven át képes voltam erős maradni, nem adhatom fel pont most!
- Azért még találkozunk. - A hangja olyan volt, mint máskor, alig lehetett észrevenni rajta azt a kis szomorúságot. Aki nem ismeri, biztosan nem vette volna észre.
- El fogsz felejteni - mondtam elnézően mosolyogva. - Elfelejtesz, ahogy mindenki, akit szerettem, és aki itthagyott engem. A különbség csupán az, hogy most mi megyünk.
- Nem felejtelek el - mondta határozottan.
Nevettem, és megcsóváltam a fejem:
- Ez nem így megy.
És akkor megfogta a kezem. Minta a villám csapott volna belém: a szívverésem felgyorsult, sűrűbben vettem a levegőt, és forróság öntött el. Bár nekem évekig egyértelmű volt az, ami köztünk folyt, nyilvánvaló, nyílt jeleket sosem adott, és ez, pont most, amikor mindennek vége, teljesen váratlanul ért. Nem húztam el a kezem, inkább a szemébe néztem. Elszántan nézett, semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Ahogy néztük egymást, némán, egyszer csak elmosolyodott.
- Voltál te már komoly egyszer is életedben? - nevettem rá.
- Nem valószínű - vigyorgott, úgy, ahogy régen szokott.
Csak mosolyogtam rá, ő pedig rám. Nem tudom, meddig ücsörögtünk ott, némán. Talán órák voltak, de az is lehet, hogy csak másodpercek. Aztán elhúzta a kezét. Sajnálom - mondta a tekintete.
- Ne sajnáld. Nem vagy hibás.
- Nem felejtelek el. - Ezek voltak az utolsó szavai.
Aztán felállt, és otthagyott. Még egyszer hátranézett, aztán végleg eltűnt a szemem elől.

Akkor, ott, ahogy ültem, és néztem a világítóan kék eget, úgy éreztem, mintha elveszítettem volna őt. Pedig sohasem volt az enyém.