Ő az, a vadász. Minden hajnalban, és minden éjjel ül, és vár. Azt hiszik, szórakozásból. Nem, Neki ez a vérében van. Az apja is épp így ült, amíg nem romlott meg a látása, és nem romlott el az emlékezete. Már nem képes rá, hogy rendületlenül várjon. De képes volt rá, több évtizeden át. És én tisztelem őt ezért.

A vadász tudja, mikor milyen vadat kell elejtenie, mikor minek van idénye, és hogy mennyi idős az állat, amit lát. Ő tudja, látja azt, amit mi nem, látja a különbséget olyan dolgok között, amik nekünk egyformának tűnnek. Tudja, milyen növény mellett megy el, ismeri az illatokat, és a hangokat, amit mi az erdő csendjének hiszünk. És én tisztelem őt ezért.

Ősszel, amikor a szalonkák repülnek, a vadász áll a leshelyén, némán mozdulatlanul, és fülel. A hallása kifinomultabb, mint a miénk. Ő más. És én tisztelem őt ezért.

Nyáron, mikor még alig pirkad, a vadász már a lesen ül. Furcsa reggelek ezek. Az ember fázik, és mégis melege van. Furcsa, nyári reggelek. A vadász régi ismerősként köszönti őket. Visszaemlékezik, mikor még az apjával mentek ki, ezeken a hajnalokon. Ő még aludt a szoba sötét volt, és békés, csak az ő szuszogása hallatszott. Hajnali három körül járhatott. Nyílt az ajtó, és az apa odament az ágyhoz. „Jössz?” – kérdezte. És ő kipattant a meleg, puha ágyból, a fülledt, de vacogós hajnal kedvéért. És én tisztelem őt ezért.

A vadász, amikor elvesztette a kutyáját, nem esett kétségbe. Megtörtént már ez korábban is. A kutya elment egy nyom után, és nem jött vissza, amikor hívta. A vadász tudta mit kell tenni, mert megtanulta. Kitett egy rongyot, amin a kutya feküdni szokott, és másnap reggel úgy volt, ahogy azt előre tudta: a kutya a rongyon feküdt. A felnőtt állat már tudja, hogy hova kell visszamennie. A kiskutya nem. Amikor elveszett a kiskutya, ő épp úgy kitette a rongyot. De az nem jött vissza reggelre. Délután elindult, hogy megkeresse. „Jössz?”- kérdezte tőlem. És én felugrottam, és mentem. Négy órán át kerestük, és meglett. És én tisztelem őt ezért.

A vadászt nem ismerik a szemellenzős környezetvédők. Azt hiszik, hobbiból lövi le a kóbor kutyákat. Nem akarják tudni a valódi okát, nem kérdezik. A vadász azért lövi le a kóbor kutyákat, hogy ne bántsák a vadállományt. A környezetvédőknek azokat az embereket kéne szidni, akik az út szélén kiteszik a kutyákat. A vadász csak helyreállítja a rendet. És én tisztelem őt ezért.

A vadász mindig ilyen marad. Magányos vándor. Látom magam előtt, ahogy a kora őszi, tücsökmuzsikával meghintett éjszakában megy az erdőben. Az avar alig roppan a talpa alatt, nesztelenül jár. Ő ismeri az erdő rendjét. Tudja, hogy alkonyatkor a madarak koncertet adnak a türelmes várakozónak, tudja, hogy a rókát azért kell lőni, mert túl sok van belőle, és megeszi a fácáncsibéket, tudja, hogy mikor érdemes agancsozni, és tudja, mit hívunk kilövendő őzbaknak. És én tisztelem őt ezért.

De a környezetvédők nem tudják. Mindenbe beleütik az orrukat, kérdezés nélkül. Azt hiszik, a vadász gyilkolni szeret, pedig neki ez hagyomány, amit az apjától tanult. Az ősember is vadászott, ez a szokás mindenütt megtalálható a történelemben. De a tudatlanok ezt nem veszik figyelembe, és megvetik érte a vadászt, aki négy órán át kereste a kiskutyát. És én gyűlölöm őket ezért.