Vacogós, decemberi, mézeskalács illatú este volt. A csendes kis utcácska lámpáinak fénykörében hópelyhek szálltak, hogy aztán belepjék a kopasz fák ágait, és a járda macskaköveit. Senki sem járt az utcán. Éjszaka volt. Már a házak ablakában sem égtek fények. Csak egy házban, egyetlen ablak világított. A lámpafény sárgára színezte a havat a ház előtt.

Egy szőke lány ült egy konyhaasztalnál. Kezében pohár. Ananászlevet szürcsölgetett. Talán furcsa volt ez télen, amikor a legtöbb ember meleg kakaót, vagy tejet iszik, a kandalló előtt ücsörögve. De ez a szőke lány mégis ananászlevet ivott. Ki tudja miért. Talán szerette az ananászt? Ez már sosem derül ki.

A lány húsz éves lehetett. Szőke haját az évek során megnövesztette, így a fürtjei már a háta közepéig értek. Merengve nézett maga elé, kék szemei a semmibe révedtek. Gondolkodott. Rég elfelejtett emlékeken, szépeken, és rosszakon is. Régi karácsonyokon. És még sok más dolgon, amikre szeretett visszagondolni. Ez tudatos gondolkodás volt. Ő most merengett, és senki nem zavarhatta meg ebben. Néha elmosolyodott, vagy felnevetett, máskor elkomorult. De hát ilyen egy régi emlékeken töprengő ember, legyen az csak húsz éves, vagy sokkal több. Mert egy húsz éves fiatal nőnek is lehetnek emlékei, igen.

Aztán felkelt. A szék, szemrehányóan megnyikordult, mintha őt zökkentették volna ki a gondolkodásból. Lekapcsolta a villanyt, és kilépett a sötét előszobába. Leemelte a kabátját a fogasról, és kilépett a sötét, hideg éjszakába, ami most mégis barátságos volt. Az utca felé vette az irányt, talpa alatt ropogott a hó. Egy lusta cirmos cica sétált végig a szemben lévő ház kerítésének tetején, puha léptei nem keltettek neszt. Sárga szemeit a lányra villantotta, aztán beugrott egy hólepte bokor mögé.

Fázósan összehúzta a kabátját, és mosolyogva nézte a hópelyheket, amik játékosan táncoltak a levegőben, hogy aztán a földre érve beleolvadjanak a fehérségbe. Egyik kezét maga elé tartotta, hogy belehulljanak a pelyhek, aztán érdeklődve nézte, hogyan olvad el a bőrén az apró fehér kristály.

Léptek zajára lett figyelmes. Hirtelen fordult meg. Egy fiú volt. Ismerős. Régen látta ugyan... de ismerte. A fiú is ránézett, ahogy közeledett. A lányban egy rég elfeledett emlékkép villant fel. Egy szerencse süti, egy névvel. Rá akart mosolyogni a rég elfelejtett fiúra, de nem ment. Csak nézte a fiút, a fiú pedig őt. Aztán a fiú odaért hozzá. Nem köszönt, nem is állt meg, csak bólintott, és lesütötte a szemeit.

-         Szia – mondta ő halkan, ahogy a fiú tovább lépkedett.

-         Szia – fordult az vissza. Furcsán nézett a lányra. Nézte a lány szempilláján megakadt hópelyhet, és a kék szemeket. Talán egy kicsit bűnbánóan. A lány maga sem tudta. Néhány másodpercig még némán nézték egymást, aztán a fiú elfordult, és tovább ment. A szőke lány egy darabig nézett utána, de aztán bekanyarodott a sarkon, és végleg eltűnt a kék szemek elől.

Egyedül maradt. Csak nézte azt a helyet, ahol eltűnt. Nem is gondolt rá. Csak nagyon régen. Aztán visszasétált, és becsukta maga mögött az ajtót. Lefeküdt, fejére húzta a meleg takarót, és elaludt. Békésen álmodott, nem tudhatta, hogy a ház előtt ott áll a fiú, szomorúan nézi a házat, és reméli, hogy a lány majd újra kijön. Talán nem szalasztja el újból ezt a lehetőséget, mint egyszer régen. De a lány alszik. És a fiú elmegy. Talán sosem találkoznak többet. De soha ne mond, hogy soha.