A fiú a tóparton ült. Derűs, kora májusi éjszaka volt. Tücsökciripeléssel meghintett, megszokott éjszaka. Hűvös szellő fújdogált, talán csak azért, hogy emlékeztesse a fiút a télre, és az őszre, na meg a haldokló tavaszra. Mert túl volt már sok tavaszon a fiú, és sok télen, és őszön, és nyáron. De valahogy most csak ez a tél, tavasz, és ősz érdekelte. Talán a szél is tudta ezt, azért vacogtatta meg a fiút.

A fiú merengett. Elmúlt dolgokon. Amik elteltek, és amiket el akart felejteni. És azokra az emlékekre is visszaemlékezett, amit örökre a szívébe akart zárni. És ezek között volt sok-sok fájó emlék. Minden csodás, boldog, vagy szerelmes emlék fájt most. Mert tudta, hogy mennie kell. Mert tudta, hogy itt kell hagynia őket, akiket szeret, és soha többet nem jöhet vissza. Nem ölelheti át azt a lányt...

Ó, miért nem gondolkodott előbb? Csak nézte, minden nap megcsodálta, és beszélgetett vele... igen, beszélgettek, és a lány mosolygott, hamiskásan. Aztán kacagva otthagyta, csak hogy másnap megint feltűnjön, és kacéran a szemébe nézzen, aztán újra eltűnjön a szeme elől, mintha mi sem történt volna. Ha most lenne még egy kis ideje, és visszamehetne... Csak egy hétre, egy napra, vagy egy órácskára! Igen, odamenne a lányhoz, aki csak mosolyogna rá, ahogy szokott... És megfogná a kezét, és megcsókolná. Talán azt is megmondaná neki, hogy szereti, és elbúcsúzna. De ő csak annyit mondott a lánynak: „Vigyázz magadra!”

És nézte, ahogy a lány megy, és távolodott, és mintha az utolsó pillantásnál könny csillant volna a szemében. Pedig mosolygott. A lány csak mosolygott rendületlenül, mindig, még ha sírni támadt volna kedve. De ő ott hagyta, és a búcsú is fájdalmat okozott a lánynak.

És ott vannak a barátai... Mennyiszer öntötték ki neki a lelküket, és ő érezte, hogy bíznak benne. Istenem, mennyi jó barát, akiket el kell hagyni, akiktől meg kell válni! Ott hagyta őket.

Igen, ő most elmegy. Nincs visszaút. Az ígéret az ígéret, és visszavonhatatlan.

Emlékezett még arra az ígéretre. Akkor is itt ült, ezen a tóparton. Nézte a vízililiomokat, és szomorkodott. Akkor még sokkal kisebb volt, hét-nyolc éves. Az édesanyja súlyos beteg volt. Rákos. Az orvosok biztosra vették, hogy meg fog halni. A fiú már nem hitt a csodákban.

„Térdét átölelve, könnyes szemekkel bámulta a tavat. És akkor a liliomok hirtelen mozogni kezdtek. Szépen, lassan, vészjóslóan úsztak a part felé, míg végül a tavacska közepét már nem takarta semmi, csupán a hullámzó víztükör maradt, a hold tükörképével. A kisfiú úgy látta, mintha a hold gúnyosan nézne rá... Aztán a hullámzás felgyorsult, és a víz vészjóslóan bugyogni kezdett. A fiúnak a földbe gyökerezett a lába, szaladni akart, de nem tudott. Csak bámulta a tavat tágra nyílt szemekkel. És akkor egy arc emelkedett ki a tóból, majd egy felsőtest... Egy nő volt, de talán nem is nő, a fiú nem tudta eldönteni, hogy emberi lény-e, vagy sem. Érett férfi bizonyára gyönyörűnek mondta volna. A nőnek szabályos, finom vonású, porcelánfehér arca volt. Két vakítóan kék szeme érzelemmentesen meredt a fiúra, aki úgy érezte, mintha kék lézersugarak világítanának az agyába, felfedve a nő előtt minden gondolatát. Haja – amelynek vizesen kellett volna tapadnia a porcelánszerű archoz, sejtelmesen körüllengte, az ezüst tincsek szüntelenül mozogtak, olyan hatást keltve a fiúban, mintha a nő még mindig a víz alatt lenne. Fején egy liliomokból font koszorú. A ruhája női szemmel bizonyára gyönyörű volt, a kisfiút azonban ez nem érdekelte, és kár is lenne több szót vesztegetni rá. A nő kinyitotta szép vágású száját, és megszólalt. A hangja hideg volt.

-         Tudom, mi bánt.

-         Ki vagy te? – kérdezte a fiú. Gyanakvóan méregette a nőt.

-         Nem ez a lényeg. Nem érdekeljen, hogy én ki vagyok. A saját életed a fontos.

-         Mit érdekel ez téged?

-         Segíthetek.

-         Nem kell segítség.

-         Megmenthetem anyád életét.

-         Nem lehet megmenteni. Meg fog halni – mondta fiú keserűen.

-         Meg tudom menteni – mondta a nő türelmesen.

A kisfiú gondolkodásba esett, aztán pár perc múlva megszólalt:

-         Hogyan?

-         Hiszel a varázslatban?

-         Nem.

-         Akkor épp itt az ideje. Elfogadod az ajánlatom?

-         Mik a feltételek? – kérdezte a fiú, aki valahogy nem tudott megbízni a nőben.

-         Csupán egy kérésem van. Megmentem anyád életét, hosszú éveket élhet még, és természetes halált fog halni. Csak azt kérem, hogy a tizenegyedik évedben, ugyanezen a napon gyere ki a tóhoz. Vedd el a lányomat. Gyönyörű, szebbet nem is kívánhatnál. Szép életed lesz, és anyáddal is tölthetsz pár évet. Nos, elfogadod?

-         Honnan tudjam, hogy nem versz át? – kérdezte a fiú, de igazából nem is ez érdekelte. Azon gondolkodott, hogy mit válasszon: a saját életét, vagy az anyjáét? Képtelen volt nemet mondani.

-         Bízhatsz bennem – nézett a nő komolyan.

-         Rendben, beleegyezem. – Ahogy kimondta, a döntés hatalmas súlya nehezedett a vállára.

-         Hét év múlva találkozunk. Élvezd ki az időt.

És a furcsa jelenség, úgy, ahogy jött, eltűnt a tóban. A víz felszínét még pár percig hullámok fodrozták, aztán a hullámzás is elült. A fiú némán bámult maga elé. Aztán felkelt, tépett magának egy liliomot, és hazament.

-         Hol voltál, drágám? –kérdezte az édesanyja szomorkásan mosolyogva. Az arca színtelen volt, és a kisfiú arra gondolt, hogy a tünde meg fogja szegni az ígéretét.

-         Csak sétáltam. Ezt neked hoztam – nyújtotta át a virágot.

-         Nagyon kedves vagy – derült fel az anya megfáradt arca, vonásai kisimultak. Átölelte a kisfiút, így próbálta elrejteni a könnyeit.

Egy hét múlva, amikor a fiú már álomnak vélte az egészet, az orvosok valami újat, és bíztatót mondtak. Rohamos javulás. Szinte csoda. Varázslat.”

A fiú most mégis abban reménykedett, hogy talán tényleg csak álom volt az egész. Hátha csak puszta szerencse, hogy az édesanyja felépült. És akkor visszamehet... Újra láthatja a barátait, és a családját, és azt a lányt...

De nem. Nincs visszaút. Most elmegy, ahogy ígérte. Nem álom volt. Megtörtént. Most tisztábban látta az egész emléket, mint aznap este, amikor megtörtént.

Aztán amikor a telihold fénye ráesett a tóra... A víz felszíne fodrozódni kezdett, a liliomok félreúsztak, és megjelent a nő, vagy tündér, vagy már maga sem tudtam, mi is igazán.

-         Hát eljöttél. Tudtam, hogy bátor fiú vagy.

A fiú most más szemmel látta, mint az előző alkalommal. Valóban gyönyörű jelenség volt, de mégis sugárzott belőle valami, ami megdermesztette a fiú szívét. Ezüstös fény derengett belőle, finom vágású arca hibátlan volt, mint egy porcelánbabának. Kék szemei csak úgy ragyogtak, erős kontrasztot alkotva a falfehér arccal. A ruhája sem tapadt a testére, ahogy annak lennie kellett volna. Furcsa anyagból volt. Se nem szilárd, se nem folyékony anyagból szabták, enyhén áttetsző volt, és akárcsak a lény haja, ez is olyan volt, mintha a víz alatt lebegne.

-         Itt vagyok, ahogy ígértem. – A nő semmit sem változott az évek során. Mintha csak egy héttel ezelőtt lett volna, hogy a fiú találkozott vele.

-         Elbúcsúztál a barátaidtól? A szüleidtől?

-         Igen, elbúcsúztam. Ne félj, nem árultam el a titkot. A szüleim azt hiszik, csak sétálni jöttem.

-         Helyes.

-         Azt fogják hinni, hogy meghaltam, ugye?

-         Igen, azt fogják hinni.

-         És mi lesz a holttestemmel? Azt is hihetik, hogy eltűntem, ha nincs hulla – mondta szárazon.

-         Ez legyen az én dolgom – mosolyodott el hidegen a nő. – Nincs valami utolsó kívánságod? Talán teljesíthetem.

-         Talán? Milyen utolsó kívánság ez?

-         Ha azt mondanám, teljesítem még egy kívánságod, bármi legyen is az, azt kívánhatod, hogy maradhass ezen a világon. Botorság lenne ennyire bízni benned.

-         Ebben igazad van. Tényleg ezt kívánnám.

-         Tehát? Van valami kérésed?

A fiú elgondolkodott. Mereven bámulta a nő ezüst tincseit, amik sejtelmesen tekergőztek az arca körül. Mit kérhetne? Mi lenne az, ami neki még hasznos lenne? Vagy a körülötte élőknek? A lányra gondolt... Sírni fog? Biztosan. Erős lány, de sírni fog.

-         Van egy lány – kezdte, mire a nő felhúzta a szemöldökét.

-         Tudom, kire gondolsz.

-         Turkálsz a fejemben?

-         Nem, csupán tudok rólad néhány hasznos információt.

-         Akkor biztosan azt is tudod, mit akarok kívánni.

-         Nem, nem olvasok a gondolataidban. Talán, hogy ő is jöhessen veled?

-         Ilyen önzőnek nézel? – nézett a nőre szinte undorodva. – Sosem kívánnék tőle ilyet.

-         Mi mást?

-         Csak annyit szeretnék, hogy... találjon valakit. És legyen boldog. Valaki mással... – mondta halkan.

-         Szereted őt?

-         Igen.

-         Akkor miért akarod, hogy egy másik férfival élje le az életét?

-         Tényleg nem tudod a választ?

-         De igen – bólintott a nő.

-         És, lehetne még valami?

-         Attól függ.

-         A barátaim, és a szüleim. Felejtsenek el minél előbb.

-         Megteszem, amit tudok.

-         Köszönöm – mondta, de nem volt hálás. Csupán szükségesnek érezte, hogy kimondja.

-         Akkor hát, gyere – nyújtotta felé a kezét a nő. Ő pedig belesétált a vízbe, és elmerült a habok között.

Az újságokban öles szalagcím hirdette, hogy egy fiú vízbefulladt. Öngyilkosságnak könyvelték el, jobb ötlet híján.

Egy lány ült törökülésben, a tó mellett. Csak nézte a vízililiomokat. Hosszú hajába belekapott a szél. Emlékek kergették egymást a fejében. Könnyek csorogtak az arcán. Nem hitte el, hogy ez megtörténhetett. Pont vele. Pont velük. Olyan hihetetlennek tűnt. Hisz ő mindig azt hitte, hogy tragédiák csak mással történhetnek, esetleg a filmekben. De most itt volt a példa, hogy ez nem így van. Térdét átölelve nézte a holdat, és csak sírt, és sírt...

A fiú zihálva ült fel az ágyában. A telihold fénye bevilágított az ablakon. Letörölte a verejtéket a homlokáról, és a másik oldalára fordult. Csak álom volt. Csak egy rossz álom...

Másnap reggel a fiú vidáman ébredt. Végtelenül szabadnak érezte magát, mintha szárnyai nőttek volna, és övé lenne a végtelen, kék ég!

A nap sütött, az ég kék volt. Most sokkal csodásabbnak, érdekesebbnek látta az egész világot, mint korábban. Derűs, csütörtöki nap. Pedig sosem szerette a csütörtököt, most mégis szépnek látta a világot.

Az iskola folyosója üres volt. Becsengettek, ő viszont elkésett. Miközben az osztálya felé sietett, a táskájában kotorászott. Meg sem hallotta a közeledő lépteket.

-         Szia – köszönt rá valaki. A lány volt az.

-         Szia.

A lány csak mosolygott rendületlenül. Ő pedig csak nézte. Aztán egy táska puffant a kihalt folyosón, és két, érzelmektől túlfűtött kamasz szája tapadt össze szétválaszthatatlanul.