Három nagyon jó barátomhoz...

Azt kérdezed, milyen érzés elengedni téged?
Hát elmondom, ha kíváncsi vagy rá. Rossz, fájó érzés. Annyira fájó, annyira rossz, hogy nem is tudom, hogy bírom majd. Tudod, ha elkezdődik a tanév. Egyedül leszek. Nagyon egyedül.
Tudod, ott vannak az osztálytársaim, a barátaim. De mondd, ki véd majd meg?
Mondd, ha összeveszek a barátaimmal, ott leszel? Nem, nem leszel ott. Örökre el kell búcsúznunk, tudom. Persze, most azt ígéred, találkozunk még, sokat, rengeteget! De tudom, hogy nem így lesz. Te elmész, új barátaid lesznek, és elfelejtesz. Soha nem lesz a régi. Tudom, mert egyszer már eljátszottam ezt valakivel.
Te voltál nekem a biztos pont. Éreztem, hogy mellettem vagy, hogy bízol bennem, és bízhatok benned. És ez most véget ér... Te átgondoltad? Ugyanazt érzed, mint én? Neked is fáj?
Ne mond, hogy túldramatizálom, mert ez nem így van. Félek, hogy egyedül maradok – megint. És te boldog leszel, tudom, megtalálod a helyed, mert jó ember vagy, és az is maradsz, akármi történjék.
Most könnyes a szemem, pedig én nem sírok, én soha nem sírok! Tudod, a múltkor is csak azért sírtam, mert átgondoltam mindezt, ahogy ott álltál, és neked is könnyes volt a szemed. Láttam, pedig neked erősnek kell lenned, mert előtted az élet, és én nem lehetek melletted.
És emlékszel, mikor azt mondtad, vigyázzak magamra? Emlékszel rá? Mert én azt soha nem felejtem el. És emlékszel, mikor egy hétig nem találkoztunk, és egyedül te mondtad, hogy hiányoztam? És nem a levegőbe beszéltél, mert mondták, hogy kerestél. És emlékszel, mikor összevesztünk, és te leírtad a naplódba, aztán megmutattad, hogy elolvashatom? És emlékszel, mikor azt mondtad, fogjam meg a kezed? Én emlékszem, és soha nem felejtem el.
Kérlek, soha ne felejts el engem!
Csütörtöki nap volt, csak néztem az üres folyosót, és hallottam a hangod, aztán kiléptem az ajtón. A nap sütött, az ég kék volt, a fák zöldek voltak... Utolsó hét. Mindig ilyen. És te utolértél. Azt mondtad: Vigyázz magadra. És én akkor végigsírtam az utat hazafelé. De nem tudok már sírni, pedig fáj, éget, szörnyű érzés, de te nem vagy itt, és én nem vagyok képes sírni, mondd, te is ezt érzed? Neked is ilyen érzés? Tudod, én azt hittem, gyerekfejjel azt hittem, mindig együtt leszünk. Persze, tudtam, egyszer el kell válnunk, de mindig azzal nyugtattam magam, hogy még messze van az az idő, még nem fog eljönni. Aztán mégis eljött, és most látom csak, milyen kevés időt töltöttünk együtt. Mennyiszer bántottalak meg, és mennyiszer vesztünk össze. Volt idő, hogy utáltuk egymást, tudod, akkor még nem is ismertelek... Miért ilyen az élet? Mondd, te tudod a magyarázatot? Megint nem megy, nem tudok sírni, segíts, maradj velem, kérlek!
Most befejezem. Mi értelme siránkozni? Nem akarom elrontani az utolsó napunkat.
Csak egyet kérek... Kérlek, soha ne felejts el! És ne sírj! Légy boldog, találj új barátokat. És ha egyedül érzed magad, ha nem találod a helyed, ha úgy érzed, a világ ellened fordult, ha összevesztél a legjobb barátaiddal, emlékezz rá, hogy én itt vagyok. Ahogy rég, amikor elpanaszoltad, mi bánt. Én ugyan az maradok, kérlek, te se változz sokat! És ne feledd: én itt vagyok neked. Tudod, hetedik osztály, középső padsor, második pad... Örökké.