Elképesztő, hogy az élet milyen fordulatokat produkál, nem? Egyszer azt hiszed, most egyenesben vagy, most már semmi nem állíthat meg, küzdöttél már eleget a célért, és akkor egy pillanat alatt elromlik minden. Az ember azt gondolja, a rossz, a halál, mindig csak mással történhet meg. Mindig Valaki Mást üt el egy autó, Valaki Mást ölnek meg a halálfalók, Valaki Másnak hal meg egy ismerőse, egy barátja, egy testvére... Valaki Más követ el égbekiáltó bűnöket. Valaki Más oldja meg a problémákat, mert mi csak a Jelentéktelen Tényezők vagyunk, egyszer meghalunk, és senki nem fog emlékezni ránk, ha ott esznek majd a kukacok a koporsóban. Senki nem látogatja majd a sírunkat, nem tesz rá virágot rá, nem gyújt mécsest, nem emlékezik vissza ránk, nem könnyezik a fejfánk felett. Mert mindenki Valaki Más sírját látogatja majd. Mert mi csak kis jelentéktelen tényezők vagyunk a nagy világban, ahol ezer Valaki Más van, akivel mindig történhet tragédia. Velünk nem. Könnyű ebbe a tudatba ringatni magunkat.
Aztán valamikor évek múlva történik valami. Valami szörnyű, esetleg jó. És akkor rájövünk, hogy mi magunk vagyunk Valaki Más. És akkor belecsöppenünk az életbe, jönnek az egyre nagyobb gondok, a szerelem, és sok más akadály. A kegyetlen világ, amiben mindenkinek vért kell izzadnia, hogy megéljen, és persze mindig nekünk kell megoldanunk a problémákat, mindig nekünk kell példát mutatni. Mert már nincs valaki más, már csak mi vagyunk, egyedül, teljesen egyedül ebben a kegyetlen, szörnyű világban. És akkor észrevesszük magunkat, és menekülünk, csak menekülünk, de nincs kiút, nincs segítség, nincs semmi, csak pár enyhítő körülmény. Apró kis örömök. Mint egy harmatcsepp.

A szerelem. Sokszor szörnyű kínokat okoz, tudom, egy idő után mindenki tudja. De amikor az ember friss szerelmes. Akkor ott lebeg a rózsaszín köd, amitől gyönyörű lesz az egész világ, és mintha tíz centivel a föld felett lebegnél, és legszívesebben énekelnél, táncolnál! Aztán jön a keserű csalódás, majd az újabb szerelem, és te megint boldog vagy, csak az a kis szálka a szemedben... A régi csalódás. Csak az bánt, de ki akarod zárni, el akarod felejteni... Vagy mégsem? Lehet, hogy újra bele akarsz szeretni, hogy újra olyan boldog légy? De már késő, már ő sem az, aki akkor volt, már te sem az vagy, valaki mást szeret. Milyen keserű szavak ezek. De hát te is találtál mást, hiszen te is újra szerelmes vagy. Csak az a kis hang a fejedben, csak az ne piszkálna folyton, ne mocskolná be a reményeidet, csak ne kántálná folyton, hogy Megint be fognak csapni! Ugyanúgy jársz, ugyanabba a csapdába esel!
De nem hiszel a hangnak, hisz miért is hinnél, ha sokkal könnyebb így. Mert belenézel abba a gyönyörű szép kék szempárba, és már csak a szél zúgásának hallod a hangocskát a fejedben. Talán tényleg csak a szél zúgása volt? Meglehet. De a szerelem végtelen labirintus. Ha egyszer belépsz a kapuján, nincs többé kiút. Sok utat végigjárhatsz, próbálkozhatsz, de már fogoly maradsz! Örökre...

A tavasz. A tavasz olyan kis öröm, amit az emberek természetesnek vesznek, elvárnak, mintha a fának kötelessége lenne virágozni, a madaraknak csicseregni. Csak a gyerek érti. Csak a kisgyermek, aki örül a napnak, akinek ezentúl nem kell kabátban iskolába járnia, aki ezentúl játszhat a barátaival a fűben, és süttetheti az arcát a selymes fűszálak között fekve, ahogy egy kiskutya nyalogatja az arcát, és ez neki, hatalmas, végtelen nagy örömöt okoz! A felnőtt nem érti. Már nem emlékszik rá. A gyermek, aki ott szunnyad benne, valahol mélyen, ahová az első csalódáskor eltemette, csak pislákol már, csak elmosolyodik a virágillattól, de nem bukfencezik a gyomra az örömtől, mert neki ez a kis fuvallat nem a nyár ígérete. Neki a nyár sem fontos. Olyan évszak, mint a többi. Becsüljük meg a tavaszt.

Barátok. Én világéletemben utáltam a körleveleket. De egyszer kaptam egyet, amiben kedves gondolatok voltak. az egyik, ami nekem legjobban tetszett az volt, ami azt állította, hogy a világon élnek szárny nélküli angyalok. Úgy hívjuk őket, hogy barátok. Ők sokat segítenek, néha hibáznak, néha nagyobbat, mint kellene. Van, hogy a bűnük megbocsájthatatlan. Tudom, hogy van olyan, mert én is átéltem. Nem beszéltem róla senkinek, mert nem szokásom lelki szemetesládának nézni bárkit, de így volt. A barátság egy arany fonál, mely könnyen elszakad, össze lehet kötni, de a csomó megmarad. Vigyázzunk ezekre az angyalokra, mert könnyen meglehet, hogy egyszer örökre el kell búcsúznunk tőlük. Ne féljünk kimutatni, hogy mennyire szeretjük őket!

Adok nektek egy tanácsot. Tudom, tapasztaltam, hogy mindenkinek vannak mélypontok az életében. Van, hogy úgy érezzük, nem bírjuk tovább, legszívesebben nem is lennénk. De soha nem szabad feladni! Mindig ott pislákol a remény, csak ki kell nyújtanod érte a kezed, és elérheted! Van, hogy hatalmas az a karnyújtásnyi távolság, de hidd el, érdemes megdolgozni érte.
Nem kell sok a boldogsághoz. Csak annyi, hogy szeressék az embert. És ahhoz, hogy szeressenek, csak szeretet kell. Ha kedves vagy valakivel, az nem kerül semmibe, de mindenkinek jó. Ezt mondta egyszer nekem egy nagyon bölcs ember. És mekkora igazság! Csak annyi kell, hogy meglásd az emberekben a szépet. Ez könnyebb, mint gondolnád.
Egyszer véget ér az életünk. Nem tudom, hova fogok kerülni. Senki nem tudja. De ha majd megkérdezik tőlem: Tettél valami jót az életben? Akkor azt mondhatom: Igen, tettem! És végül, itt egy idézet, ami a kedvenceim közé tartozik.
“A végén minden olyan egyszerű lesz - minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)