Lily kirohant a parkba. Érezte, hogy könnyei forrón végigfolynak az arcán. Most már sírhatott, már nem látta senki. Tökéletesen egyedül, volt az éjszakában. Egyes-egyedül... Érezte, hogy az éjszaka szelíden körülöleli. Szinte eggyé vált vele. Igen, a sötétség most az ő legjobb barátja, és egyben az egyetlen is.
Miért mindig vele történik ez? Miért nem hagyják már békén? Azt mondják, Isten mindenkinek csak annyi terhet tesz a vállára, amennyit az elbír. De ő ezt már nem bírja! Csak ül az iskolában egy padban, és feszülten figyeli a tanárt. Így megy ez minden nap, éli a szokásos életét, de közben mindenki tőle vár el mindent. Csakis tőle! És ott van Potter! Potter... Hogy utálta őt! És most, most már azért gyűlöli, mert már nem tudja miért utálni. Már nem vághatja a fejéhez, hogy gyerekes, hogy öntelt. Hiszen megváltozott! Hogy mert megváltozni?! Mit mond majd ezután, ha megkérdezik, miért nem jár Jamesszel? Nem mondhatja, hogy mert fél tőle, mert fél, bármennyire is szereti...
Ilyen az élet. Kegyetlen. Az ember azért küzd, hogy lehessen valaki, hogy boldog legyen egyszer. De mikor jön el az az egyszer? A távoli jövőben? Nem. Soha.
Jaj ne! Itt van Potter! Talán ha nagyon kicsire összehúzza magát, nem veszi észre. De nem. Már meg is látta. És felé tart.
- Lily... – mondja suttogva, pedig csak ketten vannak a sötétségben.
- Miért nem hagysz már békén? – kérdezi ő is suttogva.
- Mert szeretlek – mondja ki az igazságot James. Belenéz a barna szemeibe, amikben most nem az a szokott pajkos vidámság van, mint máskor. Nem, most komolyan, és mégis szelíden rá szegeződnek. És ott van még az a szörnyű keserűség. Fáj neki? Ennyire fáj neki? Három éve küzd, harcol érte. Most belebukott? Pont most, mikor már ő is érez iránta valamit?
- James... – suttogja ő is, és újra megtelik könnyel a szeme – én... – de nem tudja befejezni. Egyszerűen elmegy a hangja. Nem bírja kimondani ezt az egyetlen szót, aminek mégis, akkora súlya van!
- Igen, Lily? – mondja ő, és mintha megcsillanna egy kis remény a szemében. De ő képtelen kimondani. Nem, nem, nem lehet. Képtelenség!
- Sajnálom – mondja helyette, és hátat fordít Jamesnek. Lehunyja mandulavágású szemeit, amiben most újra könnyek gyűlnek, keserű könnyek. Hallja, hogy a fiú is sarkon fordul, és lassan elindul. Így érne véget ez az egész? Csalódással, és szomorúsággal? Hiszen csak rajta áll! Egyedül rajta!
Hirtelen sarkon fordul, és James után szalad. Az meglepetten fordul hátra. Lily megfogja a kezét, lábujjhegyre áll, és nagyon, nagyon lassan megcsókolja.
Olyan régen áhított csók ez, ami csak tökéletes lehet. Szinte összeforr a lelkük, és már nincsenek egyedül. Az éjszaka selymesen és szelíden öleli körül őket. Ők már együtt vannak a sötétben, és nem ketten. Ez nagy különbség. Együtt, örökkön-örökké...