Hőseink – mert hogy hősök voltak – békésen sétáltak a Roxfort folyosóján. Vagyis nem a folyosón, vagy ott, de mégsem, mert igazából kis fővárosunk utcáin kóboroltak, de ők azt hitték, hogy a Roxfortban vannak, ami érthető, mivel hogy Rowling néni, meg a többi lüke fanfiction író mindig oda küldte őket. Valójában rettentően unták. Amikor az egyik óvatlan fanfic író nem figyelt rájuk, Ron egyszer meg is említette ezt legjobb barátainak, azonban felvetése nyomtatást nem tűrő formában került a történetbe, és a Merengő admingárdája szitkozódva küldte vissza. Szóval a történet ott maradt kedvenc írónk gépének egyik rejtett mappájában.
Szóval Harry és barátai – mellesleg Hermionének és Ronnak nagyon elege volt abból, hogy őket mindig csak Harry „kis barátai”-ként emlegették – tehát békésen galoppoztak végig a Roxfort negyedik emeltén. Azaz nem. Mert ők ezt hitték, de valójában nem is, mert azt mondtam. De ahogy befordultak a következő sarkon (csak tudnám, miért van a Roxfortban ennyi sarok...), valaki rájuk kiáltott:
- Mit kíván a magyar nemzet?
- Nem t’om – mondta Ron, és még butábban nézett, mint szokott, pedig ez már teljesítmény. Hermione azonban roppant okosan nézett, mint mindig.
- Egyáltalán kik azok a magyarok? – kérdezte Harry még butábban, mint Ron. Hát nem pofátlanság, hogy mi, lelkes fanfic írók annyi időnket rá pazaroljuk, ő pedig az se tudja, eszik vagy isszák a magyar nemzetet?
- Az ókorban a magyarok ősei Európa keleti szélén, a Káma folyó mellett éltek, de mivel állattenyésztéssel foglalkoztak, valószínű, hogy nyáron északabbra vonultak, fel egészen a Káma forrásvidékéig, télen pedig levonulhattak egész odáig, ahol a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik. Ez az időszakos vándorlás is magyarázhatja a magyar nyelv kettősségét: az északi ugor és déli türk elemek jelenlétét. A mondák szerint a magyar nép ősei Hunor és Magor voltak. A Kézai Simon féle krónikában Hunor és Magor Meotis-félszigetére (Krim) költöztek. A magyarok ősei is részt vehettek a Hun Birodalom, majd az Avar Birodalom életében – darálta Hermione, mert jutalma megint csak két ritka hülye pillantás volt.
- Ezt is a Roxfort történetében olvastad? – kérdezte Ron. Azt hitte, végre tud valamit, és hogy ezzel bevágódhat Hermionénál. De Mione csak egy lesújtó pillantással jutalmazta a kis vöröst. Aki nem is volt olyan kicsi, de ez már a gének játéka.
- Akkor ez most Hunor, vagy Magor?
- Egyik sem. Véleményem szerint ez Jókai.
- ...közös teherviselés – lelkesedett tovább Jókai.
- Tényleg? – kérdezte Ron, csak hogy mondjon valamit.
- Úgy néz ki – mondta Harry hasonló céllal, bár korábban még sosem találkozott kedvenc írónkkal. Bár lehetséges, hogy mert nem is egy korban élt vele.
- Jókai a legolvasottabb és egyben legtermékenyebb magyar író. A romantika jegyei... – kezdte Mione, de ekkor Jókai odakiáltott nekik:
- Hány éves vagy fiam? – nézett szigorúan Harryre.
- 17 – húzta ki magát a Kiválasztott. Roppant büszke volt, hogy ő már nagykorúnak számít.
- Elolvastad a Kőszívűt?
- Hát ő...
- Pór gazember! Habsburg eb! Nem olvasta el a kötelező olvasmányt!
- De hát mi a Roxfortba járunk! – kelt barátja védelmére Ron, de Hermione rálépett a lábára, így inkább csöndben maradt a továbbiakban.
- Forradalmárok vagyunk, én olvastam a Kőszívűt, sőt, a Vukot és a Bambit is! – mondta Hermione büszkén, mire a tömeg hangosan „Ó”-zott.
- Tartsatok hát velünk, ifjú forradalmárok! – mondta Jókai, és már rájuk se fütyült. Akkor azonban előlépett egy ifjú, aki megszólalásig hasonlított Petőfire. Talán azért, mert Petőfi volt. Részletkérdés.
- Talpra magyar! – kezdte, mire Ron megint megszólalt.
- Még mindig nem értem, mi az a magyar...
- Kuss, művelődünk! – szólt rá roppant szigorúan Harry, látva, hogy Hermione szemei teljesen Petőfire tapadtak. Azonban Harry nem tudta, hogy korántsem éles elméje, inkább kidolgozott felsőteste érdekelte az eminens griffendélest, ahogy sokan emlegetjük. Petőfi tehát gyúrt. Ki hallott még ilyet?
- A magyarok istenére esküszünk! – ordította Hermione a tömeggel. Akkor azonban előlépett a tömegből egy tünde. Harry és Ron szemében teljesen átlagos tündének tűnt, Hermione viszont belepirult, amikor az idegen rá emelte becses tekintetét.
- Legolas... – lehelte Hermione, de a szőke szépség már nem is figyelt rá.
- Szauron! – kiáltott Legolas Petőfire!
- Habsburg eb! – kiáltotta újra Jókai, aki imádta ezt a szókapcsolatot. Azonban mielőtt Jókai rávetette magát szegény „Habsburg eb”-nek titulált Legolasra, megjelent a színen egy emberi lénynek nem nevezhető...
- Hitvány hazaáruló!
- Yoda?! – Hermione teljesen kész volt, és összeesett, de szerencsére Ron elkapta. Akkor azonban feltűnt a színen Aragorn.
- Orkok! – ordított a lelkes forradalmárokra, akik eddigre teljes mértékig el voltak hűlve.
- Jönnek az entek! – kiáltotta Legolas, de csak egy kis szőrös lábú, göndör hajú emberke tűnt fel a színen.
- Menekülj, Frodó! – utasította Legolas, de akkor újabb alak jelent meg.
- Drágaszágom – suttogta, és nagy szemét Ron Lavandertől kapott „Az én szerelmem” feliratú nyakláncára emelte.
- ÁÁÁ! – kiáltotta Ron. – Haza akarok menni! – Mindenki Ronra meredt, végül Petőfi törte meg a csendet:
- Ő... Rabok legyünk vagy szabadok...? - Ekkor azonban Dumbledore tűnt fel. Aztán még egyszer. Legalábbis Harry és Ron ezt hitték.
- Mindig gondoltam, hogy van egy ikertesója... – jegyezte meg Ron.
- Ez Gandalf... – nyögte Hermione, aki időközben feléledt.
- De melyik?
- Amelyiknél nincs pálca. Szerintem. – Harrynek ez volt eddig a legokosabb hozzászólása, ezért mindenki megtapsolta. De akkor Dumbledore intette a pálcájával, és újra a Roxfort folyosóján találták magukat. Harry azonban még hallotta Petőfi kiáltását:
- Sehonnai bitang ember, ki most ha kell, halni nem mer! – Harry felháborodva kiáltott:
- Hogy én ne mernék? – aztán mindenre sötétség borult.