Végignéztem még egyszer a szobámon. Csupa zöld-ezüst, bárki tudhatja, hogy mardekáros vagyok. Anyám büszke rám. Apám is. Boldogok, hogy az lettem, aki vagyok. Én is úgy teszek, mintha az lennék. Már késő. Már nem lehet kitörni. Előttem az út, amit kijelöltek előttem, és én az évek során magas falakat építetem köré, hogy ne térhessek le róla. Az első téglát akkor raktam le, amikor azt kértem a süvegtől, hogy a mardekárba osszon. Nem kellett neki bíztatás. Oda kerültem. Aztán amikor letagadtam a bátyámat, mert ő nem mardekáros. És így teltek az évek, egy darabig jól éreztem magam a saját kis életemben, amit előírtak nekem. Tavaly beléptem a Sötét Nagyúr seregébe. Felhúztam a taláromat a jobb karomon, csak hogy meggyőződjek róla: ott van a Sötét Jegy. Mi lett belőlem? Embereket gyilkolok, bántok másokat, csak mert valaki azt mondja nekem?
Elindulok. Az utolsó évem a Roxfortban. El sem hiszem... Annyi minden köt ide! Hogy mi? Barátok? Aligha. Boldog percek? Nem. Akkor mi? Például reménytelen szerelmek. Szerelem egy lány iránt, aki sosem lesz az enyém? Hogy miért? Mert griffendéles, és mert sárvérű. Nincs értelme leírnom a nevét, jobb lenne elfelejteni. De egyszerűen nem megy!
Itt a King’s Cross – megint, már hetedszerre. Emlékszem még, mikor elsős kis gólyaként lépkedtem itt végig, Sirius mellett, tele reménnyel, álmokkal. Újra gondtalan gyerek akarok lenni! Aki még azzal bíztathatja magát, hogy messze van még, a távoli jövőben, amikor kötelességei lesznek, és meg kell tennie, amit meg kell tenni! És most itt vagyok.
Csak nézek ki a vonat ablakán, és figyelem az elsuhanó tájat. Dombokat, mezőket... A mardekáros „barátaim” beszélgetnek, szokásos dolgokról. Egyikük megkérdezi, mi bajom. Nem értik. Soha nem is értettek, és soha nem is fognak.
Ott van ő. A barátnőivel sétál egy fiáker felé. Nevetve rázza a fejét, mogyoróbarna tincsei repkednek körülötte. Gyönyörű. De nekem nem ez van megírva. Nem lehet szerelmem, nem lehet semmim. Azt írták elő nekem, hogy öljek. És én megteszem. Ha ellenállnék, anyám összetörne. Nem hagyhatom. Késő. Már késő.
Belépek a Nagyterembe, zsibongó diáksereg, mindenki vidám, tele vannak reményekkel, tervekkel, bennem csak tömény keserűség kering. Vagy inkább önsajnálat. El kell fogadnom, azt akivé lettem. Még egy év, és elérem azt, ami a célom. Halálfaló leszek. Ennyit érne az élet?

10 hónappal később...

Íme, itt állok, a nap süt, a madarak csicseregnek. Utolsó hét a nyári vakáció előtt. Mindig ilyen. Jöjjön el akárhány nemzedék, ez nem változik, örökké ilyen marad.
Ő is hetedéves, a lány, akibe már kitudja mióta szerelmes vagyok. Most nem nevet. Egyedül álldogál egy fa takarásában, és némán bámulja a tavat. Mereng, szép emlékeken, amik nekem hiányoznak. Örülök, hogy ő boldog volt. Ennek még tudok örülni.
Nem is figyelek, csak visznek a lábaim. Csak akkor vesz észre, mikor odaérek. Összerezzen, és csodálkozva néz rám.
- Black?
Nem válaszolok, csak közelebb lépek. Ijedten fürkészi az arcomat. Fél tőlem. Még közelebb lépek, ő teljesen megdermed. Lehajolok, és nagyon lágyan megcsókolom. Egy darabig még dermedten áll, aztán viszonozza a csókot, kezeit átkulcsolja a nyakam körül. Nem tudom, mennyi idő telik el közben, hosszú percek, órák, vagy csak pá másodperc? Nem érdekel. Aztán szétválunk. Könnyes a szeme, nem látok benne mást, csak zavart, mintha két kérdőjel nézne rám.
- Ne kérdezz. Csak azt akartam, hogy tudd, szeretlek – mondom, és sarkon fordulok. Elsétálok, ő pedig áll némán, és néz utánam, Nem látom, csak tudom. Még egyszer visszanézek, látom, hogy mondani akar valamit, de nem megy neki. Nem várok tőle semmit. Élje az életét, legyen boldog. De nekem még küldetésem van. Halálba vezet, de nemes a cél. Egy jobb világ.